Warning: include(css/css.css) [function.include]: failed to open stream: No such file or directory in /home/doke/public_html/futoestriatlon/templates/doke/index.php on line 20

Warning: include(css/css.css) [function.include]: failed to open stream: No such file or directory in /home/doke/public_html/futoestriatlon/templates/doke/index.php on line 20

Warning: include() [function.include]: Failed opening 'css/css.css' for inclusion (include_path='.:/usr/lib/php:/usr/local/lib/php') in /home/doke/public_html/futoestriatlon/templates/doke/index.php on line 20

Adó 1%

Ajánlja adója 1%-át a DÖKE- nek!


Diák és Öntevékeny Körök Egyesülete
Adószám: 18305898-1-02


Támogatását köszönjük!

Facebook

Budapest Félmaraton 2014

Két DÖKE-tag futott a 29. Wizz Air Budapest Félmaratonon (09.14)

Az ország legnagyobb félmaratonján ezúttal több mint 9000 fő állt rajthoz. Ebbe a futótömegbe két fő érkezett egyesületünktől, hogy egyéniben teljesítse a 21,097 kilométeres távot.

Eredmények:

  • Tasnádi Tas: 1:44:30
  • Tóth Mário: 2:19:17

Tóth Mário élménybeszámolója:

Nagy show, rengeteg ember, szuper hangulat, sok izgalom. Röviden és tömören ilyen volt nekem életem első félmaratonja, a 29. Wizz Air Budapest Félmaraton.
De nézzük kicsit részletesebben. Már a hét kezdetekor csak a versenyre tudtam gondolni, nem a jelenben éltem, már azon járt az eszem, hogy mit és hogyan is kellene csinálni a hétvégén. A szívem a torkomban dobogott, egyszerre féltem és izgultam. Esténként hazafele nagyokat sétálva próbáltam rendbe tenni a gondolataimat, és kifújni magamat. Az agyam teljesen leállt és csak Budapesten zakatolt. Teltek múltak a napok, és a nagy feszültség közepette már el is értünk a hétvégéhez.
Gondolatok százai suhantak át a versenyre menet. Szeretett Anyukámra gondoltam, aki már nem lehet köztünk, a támogatása és szavai nélkül kellett neki vágnom életem egyik legnagyobb próbájának. Annak az embernek a támogatása hiányzott a legjobban, aki egész életemben mindig mögém állt és ösztökélt. Ő róla szólt az egész hétvége. Rég elfelejtettem már az okát annak, hogy miért neveztem anno decemberben be erre a versenyre. Attól fogva, hogy megtörtént vele ami, csak arra tudtam gondolni edzések közepette, hogy Ő miatta kell ezt a próbát kiállnom és teljesítenem. Aztán megjelentek előttem a barátaim is. Akik nélkül valószínűleg soha sem indult volna be a futókarrierem, és akik nélkül ma nem nevezhetném magamat "félmaratonistának."
Rengeteg dologgal kellett szembenézzek idén. Minden, ami megszokottá vált, minden, ami felépült, az összeomlott. Anyu halála, egy teljesen új élet kezdete teljesen egyedül. Ha az ember azt hinné, hogy a sok rossz után nem lehet még több, akkor téved. A verseny előtti hónapban szembe találtam magam azzal, ami egészen odáig elkerült: a sérülésekkel. Egyszer a térdem mondta be az unalmast, aztán volt egy bicikli balesetem, majd az ágyékom kezdett el velem kegyetlen játékokat játszani. Mindezeknek köszönhetően nagyon felemás volt a felkészülésem. Hol edzettem, hol nem. Az utolsó egy hónapban szinte semmit. Úgy tűnt lehetetlen lesz számomra befutni a célba szeptember 14-én.
A verseny napjának reggelén, meglepődve tapasztaltam, hogy az egész heti stressz és izgalom sehol sem volt. Meglepődésem egészen addig tartott, míg a rajtzónámban nem találtam magam. 5 perc volt vissza, rám jött az izgalom, már-már remegtem.
A rajt pillanatában minden gondolat elszállt. Csak én voltam meg a pálya. Csak a következő kilométer lebegett előttem. Rengetegen futottunk. Mindenhol futókat látott az ember. A rajthoz álltak közül sokan buzdítottak minket kezdőket egy-egy hátba veregetéssel, egy-egy jó szóval. A szervezők minden második kilométerre frissítő pontokat telepítettek, ahol lehetett válogatni a víz, az iso, a Powerade és a Cola frissítő italok között. Sőt szőlőcukrot és banánt is lehetett találni az "étlapon." A főleg csinos lányokból álló frissítő segédek remek munkát végeztek. Sosem kellett arra várni, hogy legyen valami a pohárban. Rajtuk kívül voltak olyan önkéntesek is, akik vicces feliratú táblákkal buzdították a mezőnyt. Remek volt a hangulat. Számomra így utólag visszagondolva a legnagyobb kihívást az első 10km okozta. Ekkor előjött minden, amitől előzetesen féltem. Fájt a hasam, szúrt az oldalam és fájt a térdem. Igazi küzdelem volt letudni az első felét a távnak.  Az egyik frissítőpont után már vártam a következőt. Nagyon nehéz volt. Aztán elértük a táv felét, és a gondok egy csapásra megszűntek. A mennyországban éreztem magam. Nem voltam gyors, de simán, gondok nélkül haladhattam végre.  Talán a frissítők használata, talán csak a szerencse, de megváltoztak a dolgok és szárnyaltam már. Nem vártam a végét. Élveztem a futás minden percét. Élveztem azt, hogy a nézők minket éltetnek, élveztem, hogy kicsik és nagyok pacsiznak velünk. Élveztem a tömeget és azt, hogy Budapesten futhatok. Mosolyogva értem el a Hősök teréig, ahol még az is belefért, hogy egy kicsit meghúzzam a végét. Jókedvűen és nyugodtan értem be a célba 02:19:17-es idővel. Az egész heti stressz már mögöttem volt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy "Igen, megcsináltam! Csak neked Anya!"
Ez volt az én félmaratonom "rövid" története. Megküzdöttem érte, sok mindenen átestem, míg ideértem, de csak megszületett.